Múlthéten kiruccantunk a családommal egy hosszú hétvégére Ausztriába síelgetni. Az egész tájat gyönyörű hó borította. Egyik kedvenc évszakom a tél, imádom ahogy ropog a hó a talpam alatt. Első dolgom az volt belefeküdtem és csináltam egy hóangyalt.
Mindkét nap mindig mikor felkeltem kimentem a teraszra és mélyen belélegeztem a friss hegyi levegőt, ami a lelkemig hatolt, annyira tiszta volt.
Utána beültem reggelizni és teázgatni, hogy felkészüljek az egész napos hegyi túrákra, csúszásokra. Mikor kimentem az érintetlen hóra fogtam egy marék havat és megmostam vele az arcomat, hogy kicsit felélénküljek, nehogy valakit elgázoljak, mert olyan kómás voltam.
Bejártam minden kis zegzugát ennek a gyönyörű havas tájnak, felfedeztem egy kis patakot, ami csordogált a hegyoldalban. Gyorsan meg is kóstoltam. Olyan jól esett ez a jéghideg tiszta víz, ahogy végig csorgott a torkomon, bár utána negyed óráig csak vacogott a fogam, de megérte.
Utolsó nap még belevágtam egy nagyobb túrába, hogy utoljára átszeljem a havas lankákat. Észre sem vettem hány órára jár mikor visszafordultam. Annyira megszomjaztam, csak egy bökkenő volt, hogy sehol nem volt a közelben egy bár, de még a laposüvegemet is otthon felejtettem. Ezért gondoltam hát fogok egy kis marék havat, és mint egy almába beleharaptam. A hó íze szétáradt a számban, ami szinte olyan finom volt, mint a hazai csapvíz íze. Bár felhívom kedves olvasóim figyelmét, hogyha így járnának, akkor a sárga havat kerüljék el, ha tudják!
